Színvallás

...mert itt az ideje, bár akik olvastok már legtöbben minden titkok tudói vagytok is egyben. Naszóval az erősen sanszos helyzetkép szerint nagycsaláddá nőjük ki magunkat legkésőbb januárra. Hát igen, a projekt sikerrel zárult, most már csak kapaszkodnia kell magzatomnak a korosoó édesanyjába, és akkor végigvonulunk emelt fővel ezen a hátralévő pár hónapon :) Mindennemű korosodási és egyéb súlyosbító, mérlegszomorító tény tekintetében nem lesz sima liba a dolog, az már innen látszik, hiszen ezt a hetet is miniszünidőn töltöm. Magam, magam.
Történt ugyanis egy kerékpáros osztálykirándulás a szomszéd faluba amire elkísértem a gyerekeket -apa szsz. sztahanovista élmunkásként húzta Nagyigmándon- ,  a bevetett kíméletes hegymenetek ellenére meg lett a böjtje. Ügyelet -  ítélet - gyógyszer/pihi. A melóból sajnos így ukmukfukk kiszállni nem tudok, majd szépen lassan aktivizálom vissza magam a szigorúan le-kerékpártalanított családgondozói életembe. Gyalogszerrel kell eztán ugyanis végigjárnom az évet...majd számolom én is a másfélmillió lépésemet Magyarországon.
A nagy hírt már a gyerekek is tudják, lehet hogy még korai hiszen a kilencedik hetet kezdtem csak, de már melós volt a rébuszolás. Eszter azóta naponta többször a hasamat simogatja, és a terhességről kérdez. Addig jó, amíg a kijutást feszegeti, mert az előzmények ecsetelésére sem ő(k) sem pedig én nem állok még készen :) Imi valamiért a kutyákkal kapcsolatos korábbi beszélgetésünkre asszociált...és megkérdezte, hogy nekem ugye nem lesz bajom ha majd tüzelek...?! Hát hogy lehet ezt komolyan végigcsinálni?


Szóval kismacska, kiskutya, kisbaba...mondja valaki, hogy ez nem egy valódi baby bumm! :)

Ma van az utolsó tanítási nap. Imifiú boldog...én inkább gondterhelt a nyáriszünet megszervezésének súlya alatt. Fentiek tekintetében ugye itt-ott befigyel majd egy hosszabb táppénz, de a fennmaradó idő, az faltól falig kérdőjel. Eszter június végéig az ovi rabja...egyre kevesebb pajtással számolva. Ma ugyan délben felszabadítjuk, mert délután vár rá a hatéveseket megillető belövés . Oltogatjuk a gyereket, és ettől a gondolattól ő nem túl boldog. Előre gyúrom a kötélideget a hosszú sétához ami az Egészségházba visz...véget nem érő nyaffantás és könyörgés a menekülésért. :)

Tegnap este a dorogi -már már mindennaposnak mondható- felhőszakadás ellenére bezarándokoltunk Paksra vizet lesni. Az árhullám most tetőzött itt, szerencsére talán nem okozott olyan nagy galibát, mint kismilliónyi helyen. Megdöbbentő, hogy mennyien sétálgattak, beszélgettek, és ámenkodtak lent a parton a katasztrófaturizmus jegyében. a természet még meg is spékelte a szitut egy haragos kék viharfelhővel, és az alóla kibúvó dupla szivárvánnyal. Meseszép volt, és félelmetes is egyben, hogy tényleg milyen porszemek vagyunk mi ebben a nagy terráriumban.

Szintén tegnap tettem egy megállapítást. Ha valamire minden arra haladó ember tutira felnéz itt minálunk, az a gólyafészek. Jó azt gondolni hogy van ebben állat és természet iránti tisztelet, szeretet...de ami a sava borsa a dolognak, az nem más, mint a csupasz félelem attól, hogy PONT akkor f@sik egy íveset ez a drága nagytestű madár, amikor gyalogosan vagy kerekezve te elhaladsz alatta. Miközben a boltba araszoltam, akkor vettem észre, hogy atyámfiai, kiknek fejét nem védi a biztonságot adó autójuk, mind óvatosan fel-feltekintenek miközben finoman gyorsítva elhaladnak a fészek alatt. Olyan életszagú pillanat volt, hiszen ezek szerint ez is egy olyan dolog amiben mindannyian hasonlítunk...félünk attól hogy esetleg tojnak ránk!

Bocsánat a kitérőért!