még mindig egyben

Betöltöttük a 37.hetet, és még mindig Baranyában tobzódunk. Emmababa jelét sem mutatja annak, hogy a napokban születni szeretne, és ez már egyre nagyobb türelmetlenséget generál bennem. A Karácsonyt átvészeltem szerencsésen annak köszönhetően, hogy Imiapu "szentnapon" meglepett a gyerekekkel, és átsegítettek a délelőttön. Ha meg már ugye délután van, akkor onnantól az este már átlendít bennünket a következő napba. A gáz csak az, hogy az Ünnepek alatt itt még a fű sem nő, alig néznek ránk és semminemű vizsgálatot nem rendelnek bónuszként. Tömény malmozás, filmnézés, nassolás és lamentálás jellemzi a napot, ami így a 15-16. kórházi hetet taposva retardál rendesen.
Karácsony első napján anyuék jöttek Zsabuékkal aztán tegnap ismét az én kis családom...de annyira ziláltra sikerült az a pár óra -kimerültünk már mindannyian-, hogy megkértem Imiaput, legközelebb jövő héten jöjjenek csak. Eszteren látszott most a legjobban az anya-, és állandóság hiánya. Számolatlanszor elmondta, hogy - Anya hiányozol nagyon! és induláskor előreszaladt az autóhoz, hogy elmorzsolja észrevétlenül a könnyeit...de mivel PONT olyan mint én, simán láttam rajta.... utána a nyakamba borulva sírt, ez nem hiányzik neki, nekik. Imikém kicsit talán jobban viseli vagy már nagyobb és nem mutatja ki...de őt is megviseli ez a rengeteg búcsúzás, ígérgetés (...hamarosan majd megyünk ám...) Imiapuról nem is beszélve. Nehéz, nagyon nehéz. Nem tudom mivel tudnám megdelejezni a kiscsajt, hogy induljunk már az útnak neki. Apa ingázott megint, most a születés tekintetében, és a január 4-es dátumot bírta kihozni. Ha így lesz az akkor még egy hét...pfff, lassan elfogy a Grace klinika is. Lehet, hogy gyorsabban kéne falnom a részeket, és akkor hamarabb kerülnék a műtőplaccra? Ötletem sincs.

Persze a műtét utáni időszaktól is tartok, de az majd a kövi etap lesz...remélem a szülés körül minden stimmelni fog, és Emmababa is jó Apgarral sír fel erre a világra. Nagyon várom már, hogy lássam :) ....és persze a gyerekek arcát is, amikor megérkezünk a kis jövevénnyel. El se hiszem, hogy hazaérek egyszer...

ünnep előtt

Ma még van gép, holnap Kata hazamegy az ikerbabókkal, és marad újra a marokteló amin nem a legszerencsésebb kapcsolódni...meg nem is a leggyorsabb ugye.
A mai napot lőttem be második blindre a szülés/születésre de eddig még az időszakos keménykedéseken kívűl semmi...bár hosszú még az éjszaka :) A gyerekek azt kérték a Jézuskától, hogy vigyen haza bennünket minél hamarabb...a gyermek kérése ugye tele van minden jóval, remélem nyom a latban az illetékesnél.
Nem lenne annyira drasztikus talán az előttem -papírforma szerint- álló bő két hét, ha nem csúszna közbe AZ ünnep. Kemény lenne itt, főleg továbbra is kis dinó tojásként lavírozva az ünnepi díszbe mártott kórházi folyosókon.
Otthon apa hősiesen készül, csomagol, gyárt és leszállít ajándékokat...öt csillagot érdemel azért ő is és a nagyszülők is amit letettel értünk az elmúlt hónapokban. (miközben én teszem a semmit nagy fityekkel, és igyekszem nem visszavonhatatlanul befordulni).

Ha a baba megszületik akkor az újra megint más világ lesz...lassabb, többfelé ágazó. Idő kell majd a megszokáshoz ebben biztos vagyok, de együtt, egy fedél alatt megoldjuk és 2014 a mi évünk lesz!

Ma volt az utolsó ovi/suli nap és jön a maratoni téliszünet. Haza szeretnék érni, jó?!

változatlan

Még mindig Pécs, még mindig kórház :( Erőm testileg és lelkileg is fogytán, egy hét múlva karácsony... Eszembe jut annyiszor mostanában a tavalyi és tavalyelőtti nyavalygásom arról, hogy nem érzem az ünnep szellemét. Nabasszus...most érezném! Az otthoni domborodás helyett itt ülök idegenek között, a szépen feldíszített osztályon a tévéponyvákat (legaljaponthu) bámulva időtöltésként.

Rejtvény, könyv, sorozatok, horgolás, hímzés, varrás...mind megvoltak a maratoni kórházi félévem alatt. Már nem is érzem magam lassan anyának, feleségnek...csak én vagyok a placpreviás a 107-esből. Agymosás...nem túlzok ha azt mondom hogy NAGYON nehezen bírom.
Ha egyszer hazaérek, akkor a telefont leteszem és olyan messzire kerülök tőle amennyire csak tudok. U T Á L O M! Ezen élem az életem tizenikszedik hete, nem akarok többet kommunikálni ezen mint amennyit muszáj. Hazaérek én egyáltalán...?

Babalány egyébként nagyon jól van, legalább is a heti kétszeri NST és egyszeri UH erről tanúskodik. Nő mint a gomba, sokszor alien-i deformitásokba torzítja a gigahasamat. A felkelés már több mint nehéz...egy reumás anyatetű kutyafüle hozzám képest. A napunk vizitekből, kajálásból és végeláthatatlan wc-re rohangálásból áll mindössze. Ez az egysíkúság megőrít. A hangulatom hektikusan változik, és egyre nehezebb értelmet találni egy egy napban. Orrvérzésig nyomom a Grace Klinikát...stílszerűen.

Haza akarok menni.

Hiányoznak a gyerekek akik felnőnek nélkülem lassan...hetente rájuk csodálkozok annyi új van bennük ilyen rövid idő alatt is. Hiányzik Imiapu is, a kettesben töltött pillanatok, az idegenektől mentes magánszféra ahol nem kell mással foglalkozni, máshoz alkalmazkodni reggeltől estig az öt fős szobában.

Haza akarok menni!!!!!