Ez itt most nem a teletubbiek, hanem a fosztóképzők ideje.
Órátlanul.
Kedvetlenül.
Így vagyok most.
Az egyik egy kicsit jó, míg a másik meg nagyon rossz.
Apu hazajöhetett a kórházból, a ct is negatív lett ma mennek EEG-re. Fizikálisan tehát talán nincs nagy baj, ellenben mentálisan odavan. Nagyon nyomasztó ilyen közelről megélni egy szeretted mellett a mély depresszíót. Egyenlőre a kétségbeesés ami engem is ural, remélem megcsillan majd a fény az alagút végén.
A lakásból nem szívesen jön ki, hamar elfárad, sokat pihen, keveset eszik, értéktelennek tartja magát, pityereg... Nehéz. A héten anyu "vigyáz rá", a jövő héten elvileg a húgom. Én közmegegyezéssel nem vállaltam be ezt a felügyeletet, mert pénteken egyértelműen kiderült, hogy én vagyok hármunk közül a leggyengébb láncszem. Atomjaimra hullottam a stressztől...apunak pedig most nem egy paramarára van szüksége hanem erősítésre.
A másik gondom, hogy ezzel párhuzamosan ugye Imike se megy egy ideig papa napközibe. Egyenlőre ott tartunk, hogy sem a rendes sem a családi napközibe nem akar menni...a héten a melóhelyemen van velem délután, de így hosszútávon nem mehet. Már háromkor azon zizegett, hogy - meddig is dolgozol anya? -....még olyan sokáig?! Hát, ezzel nem nagyon javítja a munkamorálom.
A másik fosztás, az órára vonatkozik. Ez az ami egy kicsit pozitív. A múlt héten véletlenül egy védőangyal lepöccintette a biciklimről a kilométer órát, amihez igazodva szoktam reggelente levezényelni Zalán futását.
Azóta nem találom. Illetve, ez így nem teljesen igaz, mert nem is kerestem, de ezzel egyidejűleg észrevettem a "tojokrád" hozzáállás kialakulását önnön fejemben. Nem sietünk, érünk amikor érünk.
Ma reggel olyannyira sikerült időben elindulni -persze ez az "időbenlevés"csak a végén derült ki- hogy a visszafele úton találkoztam azokkal az arcokkal, akikkel a nagy lótásban éppen egy irányba szoktunk vágtatni. Konklúzióm tehát: vagy elkésett ma reggel mindenki, vagy jó voltam! :) Ráadásul: az iskola utolsó etapja, amikor a templom előtti zebrán át kell jutni. Éppen odaértünk, de láttam a messziből vágtató dupla platós kamiont, így fel sem merült, hogy átlépjünk előtte. Erre mi történik? A kamion az eszement sebességéből lefékez - simán átsuhanhatott volna szemvillanásnyi idő alatt előttünk- és átengedett bennünket. Megrökönyödtem, és nem győztem megköszönni a váratlant. Ilyen is van.
Látjátok, igyekszem figyelni a pozitív dolgokra is, és nem elveszteni önmagam, de a gombóc a torkomban és a remegés a gyomromban nem akar szűnni. Dolgoznom kell az ügyön.
