Annyi
mindenről szerettem volna írni még éjjel, amikor az eget és velőt rázó égi vircsaft felriasztott. Forgolódtam, agyaltam...ilyenkor ez jól megy
0.40 tájt.
Szerettem volna mesélni, hogy szerdán este meghalt az egyik
gondozott családomban az anyuka. Akik rendszeres olvasnak, azok talán
emlékeznek a tavaly őszi esetre amikoris kitakarítottunk egy rákos
anyukánál...na ő az. Meghalt. Itthon. Kínok között, olyan kiabálásokkal
hogy a szomszédok is hallották...Pedig aznap voltak Pécsen az orvosnál,
aki látva az állapotát simán (és ami a legszomorúbb, gyógyszer nélkül!)
hazaengedte. Biztosan más otthon meghalni, de szerintem Mónika a kínok
között csak azt szerette volna már hogy ne fájjon végre és legyen már
vége ha úgyis úgy kell lennie...
Ma itt voltak bent, az apa és a kislány. Temetést intéznek, én pedig
segítek a hivatalos ügyekben. Beszélgettünk, és a kislány vörös
szemmel, csendben hallgatott mindent. Ő anyás volt, és egyik napról a
másikra nincs, sehol sem található, fel nem hívható az, aki a biztos
pont volt az életében. Kilenc évesen ez tragédia, annyira megöleltem
volna de nem mertem, mert hol vagyok én az anyukájához képest...? A
férje is jelen időben beszélt még róla - a Móni szereti elpakolni jól a
papírokat.
A jelen és a múlt határán szédülnek még pár napig, hétig, mire
megszokják, hogy az ötösfogat már csak négyes, és valaki menthetetlenül
eltünt. Nyomtalanul.
Örökre.
Nagyon nagyon sajnálom őket, ennél a visszafordíthatatlan
veszteségnél rosszabb dolog nincs is az életben...ez az apró betűs rész.
Fájnia kell annak, aki marad. Aki megy, neki talán már jobb, és újra
érti mi miért is történik ebben a nagy kvászban.
Egyébként szülinapom van, "remek" a hangulatom...tom...tom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése