A barátnőm lelki, kapcsolati válsággal küzd. A kolleganőm HPV-okozta méhszájbajokkal. Az egyik fórumozó kismama a 12 hetes missed ab traumájával. Mi anyagiakkal. Egy kedves ember pedig az utolsó harcát vívja a rákkal. Mindez két nap termése, és ami a legrosszabb, az a tehetetlenségem minden fronton. A hallgatás, odafigyelés kevésnek tűnik akárcsak a karba tett kéz. Hogy mikor, és mitől lesz jobb annak csak a fentről ránk figyelők a megmondhatói.
Tény, hogy mindenkinek a saját útját kell végigjárnia...de annyira érzékeny szálakkal lettünk mi emberek egymás mellé kötve, hogy a másik fájdalma, félelme bennünk is hullámokat gerjeszt. Segíteni akarunk, nem érzéketlennek tűnni és közben semmi okos nem jut az eszünkbe, mert a magunk baja is jó sok helyet elfoglal mindeközben, és nincs szabad kapacitás. Pedig kellene, mert nem véletlenül kerültünk egy helyre, egymás közelébe, egy "ValóVilágba". Asszisztálunk egymásnak a tanulópályán, miközben magunk is egy nagy "T" betűt viselünk még a hátunkon.
Nehéz.
...és igazságtalannak hat(hat)..
de végig kell csinálni.
Persze ettől még nem lesz könnyebb.
Megint felmerült, hogy a helyi áldatlan viszonyok miatt esetleg külföldön kellene próbálkoznia apánknak. Kérdezte, hogy bírnám-e. Jó kérdés, de jó válasz nincs. Igen , mert muszáj...nem, mert a r@hadt életbe! szükségem van rá! Belegondolni se jó, ne is beszéljünk róla.
Ez egy komor lap. Bocsánat érte azoktól akikre most is süt a Nap :) ...remélem holnapra nálunk is elvonulnak a felhők.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése