Akkor meg minek írok...?
Megkönnyebbülni vágyom.
Nem tudom, hogy hormonok játéka-e vagy egyszerű öregedés, de sokszor belegondolok, hogy ha én lennék az anyám, utálnám magam.
Szeretem a rendet. Nem azt a steril, pormentes, élére vasalt potpurri illatút...(nem török ilyen magasságokba), én beérem a porszívószagú, szabad ülő- és lépésfelületet hagyó, majdnemmindent a majdnemhelyére tevővel.
De ezért harcolok. NEM bíííírom, amikor őt pár kisasszonycipő hever a sarkig tárt cipős szekrény előtt hason, háton, oldalt...., kiakaszt ha a nagy játék után a jelmezek borítják vastagon a kanapét a harmadik kérelem után is. A frász kerülget ha a gyerekágy felé vezető úton talpam alatt LEGO reccsen, vagy éppen plasztik dino segít újragondolni a lúdtalpamat...nem hiszem hogy sokat kérek, de azt viszont sajnos már sokszor. A játékkal a felfordulás karöltve jár, és ez így a jó VISZONT kedves szülőtársak tán egyetértenek velem abban, hogy nem egészséges még kedden is a szombati kupit kerülgetni a gyerekbirodalomban.. Magamnak is sok vagyok, de lényegében ha nem kellene minimum ötször utalnom arra, mit szeretnék...könnyebben szabadulnának a delikvensek is.
A mai konflikt is a fenti témakörben zajlott. Röviden...három gyerekkel bevettem a szobát, én Imi cuccait pakoltam, Eszter a sajátjait rakta miután "kisegítettem" a felső polcon heverőket rejtekükből. Ment is, míg meg nem unta, ekkor jött a hiszti miszerint: - ...de nem éééén szedtem ki a ruhááákat...! Nem számoltam (mert a vörös köd egyre sűrűbbre ereszkedett) de ha harmincszor nem kántálta el ezt az EGY mondatot fejhangon az ágyon ülve akkor egyszer sem... Próbáltam én szépen, hogy leendő anyukaként jó kis gyakorlat ez, meg hogy a ruhákat könnyebb lesz megtalálnia...hiába. Amikor mobillal megörökítettem őt a későbbiekre saját magának, eljött a csúcspont. Visííított. Pofozni nem akartam ...bár tudtam volna..., kéznél volt egy pohárnyi víz. Abbahagyta...átöltözött...bepakolt.
...én meg takaríthattam el a tócsákat a padlószőnyegről.
Nem vagyok rá büszke, ha úgy is tűnik...inkább szomorkodom, hogy mit rontottunk el.
Túlszerettük?
Alulfegyelmeztük?
Nem tudom mi vár ránk még az évek során, de néha kicsit félek...
Imifiú kiskamaszodik. Ő mégis kicsit könnyebb eset, mert benne több a -ha lehet így fogalmazni a többnyire liberális elvű nevelés mellett- tisztelet. Ha kérünk valamit, előbb ugrik mint a huga... a tarsolyában is tizedannyi kifogás van csak a maga mentegetésére...mégis sokszor összeugrunk. Legtöbbször reggel, amikor sietni kell. Időben kel ..már csecsemő kora óta, de elhúzza a reggelit, öltözést...és szinte nincs olyan nap amikor az utolsó pillanatban ne jutna eszébe valami fontos mondani való. Persze ilyenkor az én fejemben már kattog a stopper hogy menni kell, és szuszakolom kifelé a bicaj irányába... ez feszkót generál benne és bennem is. Délután meg újra megállapíthatjuk röhögve, hogy nekünk ez már csak így megy.
Emmával nincs gond, bár hál'égnek ma ő is pöppet szenzitívebb hangulatba került...vélhetőleg a körülmények áldozata lett :)
A lényeg a lényeg...sajnos még mindig ott tartok, hogy Thomas Gordon elvei helyett, Gordon Ramsay habitusa lett a sajátom.
Kitekintésképp: a Húsvét elmúlt. Anyut megszülinapoztuk egy jól sikerült, 6,6 kilós Egészségház tortával.
Nagy volt a meglepi....remélem a másik is hasonlóan ütős lesz amit a nyugdíjba vonulásra szánok.
Imiapu ma volt az utolsó CT-n elvileg, miközben a holnapi technikusi szóbelijét várja és munkahelyet is vált. Ez így nagyon tömény hirtelen...de ha zajlik, akkor rendesen tolja neki.
Most megyek inkább, a gyerekek már alszanak, a vizes ruhák kötélért kiáltanak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése