Mára
nincs pesztra, gyerekeket délig be kell vinnem az oviba. Köhögés még
olykor van...de nem tudok mit csinálni, máshogy nem megoldható a
helyzet. Kezd túlcsordulni a dolog: -mi a jó fenét adjak még nekik
ahhoz, hogy javuljon a stájsz?!
Apa ma jön haza, ünnepivacsizunk együtt bepótoljuk azt, ami elmaradt két hete a "szétesés" miatt.
Eszter ugyanis eképpen újságolta mindenkinek a történteket:
- Képzeld, a Gágá szétesett :)
Ma reggelre megint fehér az udvar. Ez a szín így márciusban már
piszokmód bántja a szememet. Brrrr Igen kívánatos dolog lenne már
elhajítani a kesztyűt, sutba dobni a sapkát, és a legtávolabbi szögre
akasztani a nagykabátot, hogy önfeledten "kureljuk a napot".
Tegnap voltunk "tímelni". A nap végére megfogalmazódott bennem egy
cseppet sem humanitárius gondolat, miszerint kinyuvasztom a renitens
iskolakerülőket...annyi de annyi plusz kört, papírt és irkálást kell
miattuk nyakba szednem, hogy cseppet sem cizellált az a gondolat amivel
megemlékezem róluk.
Ráadásul hallom és olvasom, hogy azt tervezik 18 helyett 15 lesz a
tankötelezettség korhatára. Na gyermekeim az úrban, drága
középkorosztály akkor mi erre rendesen rábazaltoztunk. Tízből öt
marharépa eddig is csak azért mutatta meg olykor magát az
osztályteremnek, mert kötelező volt. Ekkor esetleg még egy kettesnyi
anyag rakódott is rá, és talán le is szakmázhatott...de így?! Alig
várják majd a tizenötöt...vagy ha tovább is mennek első felindulásból,
könnyen kiszállnak majd a középszintű oktatásból egy hangos - lesz@rom,
mert nem kötelező -felkiáltással.
Ezt el...! Nem kicsit, nagyon!
Bár a kormány részéről van benne ráció abban esetben, ha ezzel
egyidejűleg a csp-re is gondolt, mert ugye ha a gyerek nem jár...nem is
kell fizetni.
Szépen aláássák a jövőt. Gratulésön.
****
Minden bizalmam, szeretetem és odaadásom elveszett ma az intézmény iránt.
Tettek érte.
Közölte az óvodapedagógusunk, hogy a fiam ma nagyon rossz volt,
agresszívan viselkedett, nem fogadott szót...és hogy nem tudja honnan ez
a MÉÉÉÉRHETELEN agresszió benne.
Megijedtem, elszégyelltem magam, tökéletesen tökéletlenné aláztam
magamban a saját egomat, hogy a világ legszarabb anyja mégiscsak én
vagyok... Önvédelmi mechanizmusokat indítottam, és mint a hülye
elkezdtem mentegetőzni, hogy mi nem verjük, nem kínozzuk, nem alázzuk a
gyerek...mire csak hülyén, lesajnálón mosolygott ( némán üzenve:
magyarázkodj csak úgysem hiszek neked!)
...de vettem egy nagy levegőt és megkérdeztem, hogy mit tehetnék. Ha megyünk a nevtanba majd kérek segítséget...
Erre a pedagógusi válasz: a pszichológusnál az első három alkalom a
szülőről szól, a gyereket nem is látják. (ezt tudtam) MERT: mindennek az
oka a szülő.
Gyomron vágott a szava, már mentséget sem kerestem magamnak, nálam
rosszabb anya nincs, vagy festi magát... A segítő készségnek semmi
nyoma, csak a kritika, a méregetés, a lesajnálás, az ítélet. Így kell
hozzáállni a problémához?!
Én napi nyolc órában más embereknek segítek kikavarni a kvászt az
életükben. Nem várhatok el egy cseppnyi segítő szándékot, útmutatást,
kicsi támaszt az óvónőtől? Kapásból legyinteni kell, lemondani a
problémás gyerekről, mint az előrehaladott stádiumú betegről:
menthetetlen?!
Nagyon nagyon felzaklatott a dolog. Tudom, hogy nem egyszerű eset a
gyerekem...de nem egy állat. Mivel érdemeltem ezt ki fogalmam sincs. Én
eddig szerettem "óvodába járni" mindent megtettem volna az intézményért.
SZMK elnök lettem, színházazok, a folyosón az én hungarocell figuráim
vannak, a férjem bútort javít nekik...és egy cseppnyi toleranciát, egy
segítő jobbot nem érdemlek?
Én ezt nem értem, de már nem szeretem az ovit. És vissza is vonulok belőle. Egy defektes szülő ne járjon senki előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése