timetájm

Örök érvényű gondolat, miszerint a régieknek nem volt órájuk, ellenben volt idejük, míg a mai embernek van órája, de ideje soha.

Eme bölcseletet akkor sikerült ma reggel megidéznem gőzölgő fejemben, amikor szokás szerint késve tekertünk gyerökkel az iskola felé. Nem, nem ő volt késve, csak én. De ez már rendszeres, és csúcsra járat korán reggel. Nem szeretek késni, igyekszem MINDIG pontosnak lenni, a maximum 5-10 perc ha nagyon megcsúszunk...így át lehet érezni, hogy mekkora frusztráció ez nekem nap mint nap.

Amikor a falióráról rám vigyorog a nagymutató a második kvadránsban ficánkolva...elönti az epe a koponyámat (agyról ebben a helyzetben beszélni nagy dőreség lenne részemről) és kibújik belőlem a rikoltozó anyaállat. Cipő! Kabát! Hol a sálad? És a kesztyűd?! Kösd be...nyolc éves vagy, be TUDOD kötni! Megfésülködtél? Mit viszel...még nem választottad ki? NEhogy cipőbe menj be! ....

Ugye lehet sajnálni a gyerekeimet? ...és ez az öt reggelből három alkalommal legalább így van. Ha esetleg hirtelen szívhalál áldozata lennék, kérem, hogy azt írassátok a fejfámra: meghalt, mert elkésett.

Ma rövid műszakban nyomom itt, délután Paks és fejtágítás. Sálálálálá!