Hat
éve reggel korán keltünk Imivel. Már egy ideje szűkös volt a hitvesi
ágy, mert közénk ékelődött a giga has, amely -méretét tekintve- akár
önálló élere is kelhetett volna, lecsatlakozva a gazdatestről :) Az
éjszakák már mérsékelt mozgásokkal teltek, rendre elzsibbadt a jobb vagy
bal felem az egyoldalú szunyáktól, de kinek volt már lendülete
propellerként változtatni a helyét aszerint, hogy épp mi kényelmes?
Nekem nem. A pocak alá beékeltem a szaténból varrt szívpárnánkat és így
alátámasztottam némileg a kényelem érdekében e gigászi toldalékomat.
Már egy hete túlhordásban nyomtam a műszakot, utcára menni se nagyon
mertem egyrészt a hó, másrészt a hülye kérdések miatt. (- te még
mindig...?)
Ezen a reggelen feltápászkodtunk, átadtuk egymásnak valentin napi
ajándékainkat és nem is sejtettük, hogy ez lesz az utolsó február
tizennegyedike ami nekünk valentinről szól.
Felöltöztem a giga macinacimba, és az éppenbeérős kabátomat vettem
fel...féltem rendesen, amikor az utazótáskát markoló, az autó felé
haladó férjemet figyeltem.
Mi lesz? Hogy lesz? Kibírom? Hazajövök még? Minden rendben lesz..?
Az előző napokat azzal töltöttem, hogy csokit vásároltam a CH függő
páromnak, és elrejtettem a lakásban. Ezzel később tervem volt...magamnak
nem spájzoltam. Jobban féltem annál az ismeretlentől, minthogy tervezni
merjek vele.
Beértünk kilencre, megvizsgált a dok', és előirányzott egy magzatvíz
vizsgálatot is. Az ajtó előtt az a hír terjed, hogy FÁJ. Ez a szó
villogott végig a fejemben míg be nem kerültem, de a dolgot szerencsésen
megúsztam. Tiszta víz, semmi fájdalom. Még várunk...ez volt az ukáz.
A CT viszont megijesztett, mert az ütemes, szapora dobolás helyett
lassú, alig verő kis ketyerét hallottam vissza a csempés falak
visszhangjában. Jött is a doki, megnézte, ejjnyebejnyézte és
előirányozta, hogy mai nap folyamán még kétszer rá kell nézni a kicsi
öcsire, nehogy baj legyen...
Eztán megkaptam az ebédemet is, borsó főzeléket fasírttal.
Idegességemben enni sem bírtam, feleztem farkaséhes
apajelöltemmel...csak ne kelljen még mennie.
Az elkerülhetetlen persze nem húzható, Imiapu hazament. Maradtam hát
én és gigahas a magam szociális érzékenységével, jó kapcsolat teremtő
képességével EGYEDÜL az ismeretlenben, baráti-családi hívások
tengerében...de lényegében mégis egyedül. Ismerkedni kezdtem.
Beszélgettem más pocakosokkal...mi másról mint a pocakról, szüléséről,
rémtörténetekről...ez kell a beszari léleknek mondhatom.
A folyosói tv-ben Győzike vakerázott, amikor wc-járatba kezdtem. Ha
menni kell, menni kell :) Mentem...többször is de semmi. Betudtam annak,
hogy csak görcsölök az idegtől. Aztán amikor már egyre sűrűbben
kászmálódtam fel a szomszéd szobai csevej közben a stokiról...az élesebb
látású pocakosok javallták, hogy szóljak az eü személyzetnek, mert ez
már nem semmi, hanem sokkal inkább VALAMI.
Nővér sehol, egy fehér köppenyes pont szembejött. Elmondtam neki,
hogy mizu, szobára hívott, felfektetett és közölte, hogy ne is menjek
sehova mert bő4 ujjnyi a jelen helyzetem. Pillanatra elkapott a
büszkeség és megkönnyebbülés, hogy CSAK ennyi? Nem is fájt igazán és már
bő4ujjnyira vagyunk? ÓÓÓÓÓ menni fog ez, mit paráznak a
többiek...méghogy én nem bírom a fájdalmat? Pfffff
A beöntést jobban viseltem mint ahogy paráztam, de olyan elementáris
"kitörésben" addig soha nem volt részem. Hirtelen nem nem szabtak gátat
méreteim annak, hogy fürge legyek :) Nem számoltam a meneteket...mert
közben megérkezett az az igazi, bejósolhatatlan fájdalom is, amire
figgyet szerettem volna hányni. Na...fitty az nem volt, viszont
megállapítottam a kínoktól elhomályosult agyammal, hogy az ajtókeret
puha fából van, és milyen jó is lenne belemélyeszteni a
fogaimat...(persze nem tettem...de mégis vonzott a dolog)
Amikor már a borsószemeket láttam viszont hétrét görnyedve...tudtam,
hogy egy fázist megint kipipálhatunk, elértünk az utolsó bevitt
kajához...
Felvettem a hátulkötőst, kikászmálódtam a családhoz, de gyorsan fel
is fektettek, hogy szívhangot nézzenek. Egy ideig jó volt...a
szívhang...én nem, de aztán megint BAMM - BAMM - BAMM. Elmondták
gyorsan, hogy ezzel nem jó várni, kaptam infúziót hogy ne fájjon,
bátorítót a műtéthez és egy saját bejáratú katétert. Kitoltak...mivel a
műtő egy szinttel feljebb vala, sejtettem, hogy itt a lépcső már
almás...liftezni kell. Egy klausztrofóbiásnak szülési fájdalmakkal és
gyereke épségéért aggódva nem leányálom ez, elhihetitek...de felértünk.
Bevittek, átlapátolták 98 kilóra nőtt habtestemet egy hideg-keskeny
asztalra, aztán tápászkodni kellett, meg bokát fogni míg beadták a
szurit, amitől "eltűntek" a lábaim.
Lepedők lebbentek, maszkosok keringtek, mellkasomnál elfüggönyöztek,
fejem fölé pittyegő gépeket toltak, és kikötöttek mint Krisztust a
keresztre.Ezután : szike- kedélyes orvosi csevejek-húzás nyúzás
érzés-kommentek az óóóriási bentlakócskámról, majd a kiemelés
hátrahőköléssel, hogy mekkora ez a gyerek! :)
4,58 kg és 60 cm volt az a kis golyófejú maszat angyal akit
megmutattak nekem a zöld függöny fölött, és akinek az arca azonnal
beégett az elmémbe. Olyan bölcsen nézett ... :) de tényleg! Mély
baritonja a kórházi napok alatt messze zengett etetésekkor a
folyosón...aztán meg itthon is zeng a mai napig :)
Boldog születésnapot kisfiam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése