Szombatra
az alvégi helyzet mit sem javult, sokkal inkább romlott. Pisitől pisiig
terveztem csak, mert az a fajanszos rituálé felért egy pokollal. Mintha
tábortűzre ülnél puccos hátsóval...direktbe.
Bicikli így kilőve, csak a séta maradt délutánra. A fiúknak dolguk
akadt Heniéknél, én nem szerettem volna olyan messzire vontatni magam,
így csak anyáékig terveztem a lánnyal.
Egyszerre indultunk.
Anyáékhoz érve, áthajoltam a kapun hogy kizárjam belülről, és csak egy félpillanatra néztem el magam elé...
Tőlem kábé nyolc méterre a garázs előtt a kövön a földön háttal
feküdt apu...teljesen kiterülve, szétvetett kézzel és lábbal.
Berontottam a kapun kiabáltam miközben rohantam felé...Esztert magam
mögött hagytam, nem is gondoltam akkor vele. A földön feküdt,
lilás-vörös arccal, nehezen és hörögve lélegezve. (nagyon rossz erre
visszagondolni...) Kiabáltam neki, oldalra fordítottam, a hátát
paskoltam (mint utólag kiderült azért annál egy kicsit erősebben...)
hogy TÖRTÉNJEN MÁR VALAMI!!!!!! Mindenre gondoltam: stroke, tüdőembólia,
infarktus....mit kezdek én ezekkel a rémségekkel itt és most? Hagyom
meghalni az apám?!
Eszter mindeközben beljebb jött, a fal mellett állt és megrettenve
nézett...de nem tudtam akkor vele törődni. Csak attól rettegtem hogy a
kezem között hal meg...
Anyu sehol, ez gyanús volt, ezért leengedtem a földre és berohantam.
Berontottam az ajtón, ordítottam anyának, aki a konyhában
sütött...semmit sem tudott arról mi történt! Kiabáltam, hogy hívja
azonnal a mentőket, és visszarohantam attól rettegve közben, hogy él e
még....
Ugyanúgy lélegzett. Kitámasztottam oldalról...nem tudtam mást...nem
voltam másra képes, és közben beszéltem hozzá és Eszterhez felváltva.
Apa semmire nem reagált, csak vette tovább azon a hülye módon a levegőt
és ennyi. Kiért anya, pánikban kiabált ő is, átjöttek a szomszédok mert
hallották, ahogy én kiabálok és ütöm apa hátát (!) Hívtam a háziorvost,
addig szivacsra fektették...Imi megérkezett, aztán a doki...majd a mentő
is, de addigra a fiúk már bevitték a lakásba a még mindig eszméletlen
apámat. A gyerekeket betereltük a hálóba a mese elé, és nyugtattam őket
amennyire lehet.
Nagyon lassan oldódott a helyzet. Apa kinyitotta a szemét,
mozgott...a doki szerint egy epilepsziás roham lehetett...tegnap óta
kórházban van, már minden rendben.
SENKINEK nem kívánom azt az érzést,amikor kezedben a szülőd, és nem
tudod, hogy segíthetnél, és csak a pánik és kétségbeesés az, ami
biztos...
Olyan törékeny ez az élet, és nem tudjuk meddig is tart....tegyük
jobbá!!!!!! Mondjuk meg anyukánknak, hogy szeretjük és hogy fontos még
ha ezt nem is mondtuk eddig sokszor, öleljük meg apánkat, annak
ellenére, hogy erre eddig nem volt sok alkalom. Nem tudhatjuk meddig
tehetjük...az élet percről percre osztja a lapokat...
Azóta sem tudok túl lenni ezen. Mint egy rossz álom, aminek minden mozzanata bennem ég.
A halál közelsége félelmetes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése