Hanyag anya

 

A napját sem tudom már, hogy mikor krónikáltam utoljára.

Beleszaladtunk a tavaszba pár napig, aztán már a nyárban lubickolunk. A napok rohannak, a délutánok rendre az udvaron és az utcán telnek.

Hamarosan vége a sulinak is és Imi második osztályos lesz. Nem tudom, hogy szokás-e még ez egyáltalán, de olyan jó lenne ha év végén megdicsérnék, és megpaskolgatnák a kis lelkét egy könyvvel, hogy ügyes voltál, így tovább! Az elismerés minden embernek fontos... a gyerekembernek talán még jobban is mint nekünk. Ma volt írás felmérés, holnapra meglesz az eredménye...kíváncsi vagyok :) Kicsit szeleburdi ha írni és olvasni kell, elnagyolja a dolgokat, hiába susogom neki: - Lassan járj, tovább érsz, fiam! A versenyszellem dühöng benne ezerrel, és legtöbbször arra hajt, hogy az elsők közt legyen készen a feladattal...

A múlt hét óta az íjászkodás is kültéren folyik. Becsatlakozott a Kristóf is, annyira megtetszett neki. Remélem lesz kitartásuk, és tartósan hozzácsapódnak a hagyományőrzők lelkes kis csapatához. Pont az edzés idejében történt, hogy Eszter és Márk ezerrel szelték a teret a "bitumenes" pályán, élvezve azt a minőségi aszfaltot ami a faluban egyéb helyütt egyszerűen nincs. (Anno domini a barátnőmmel mi is itt görkoriztunk a nyári hajnalokban...) Körbe körbe egyre veszettebb tempóban, lelkesen...- anya nézd, egy kézzel! - feelinggel körülölelve...amikor egy akkorát esett, hogy még.
Bicikli alul, gyerek felül...de nem sír csak épphogy moccan...odarohanok halálra váltan, addigra már produkált valami artikulátlan hangot az én kicsi lányom...ugyanis a kormánnyal szépen gyomorba találta magát... Tudom milyen szar dolog ez, nekem is volt benne részem gyerekként...alig kap ilyenkor levegőt a balga biciklista. Felkaptam, nyugtattam, hasát masszíroztam, levegővételre biztattam....ha valamiben jó vagyok anyaként az az aggódás :(  Paraanya a köbön. Szerencsére hamar rendeződött a helyzet, este pedig a csajszi már harci sérülésként mutatta büszkén apjának a hasán virító horzsolást :)

Ez a hét  eddig elég zsúfolt. A hétfő még csendben telt, aztán kedden tánc, szerdán anyu színház próba, ma pedig SZMK munkaest. Annyira már vagyok önző, hogy a mai nap ellen fellázadtam, és nemet mondtam. Illetve nem egészen nemet...és hőzöngeni is csak halkan, nehogy megbántódjon valaki. A gyereknapra készítenénk a helyi és a vendég ovisoknak kitűzőket fa korongra égetés és festés technikájával... Nomármost, a lázadásom annyiban nyert teret, hogy bejelentettem nem tudok menni, és inkább hazavinnék pár korongot otthoni fabrikálásra. Nem akartam még ma is lepasszolni a gyerekeket, elég nekik hogy az egyik szülőjük dolgozik látástól mikulásig, és akkor még a másik se legyen elérhető? No nem. Vannak olyan ovianyuk (és sulianyuk) akik az intézményben tartózkodás éveit végig úgy töltik el, hogy se fülüket se annak botját nem mozdítják annak érdekében, hogy történjen VALAMI...akkor én sem fogok lelkizni egy majdnem nem-en.

Holnap végre péntek, tegye fel a kezét aki örül! A tesóm jövő kedden már megy is vissza, ilyenkor látszik, hogy sajnos egy hónap....egy év...nekünk már semmi.