2010.05.07 AZ Erzsi

Csütörtök este megtörtént a kis helyi író-olvasó találkozónk. Eljött hozzánk Schaffer Erzsébet...Erzsi. Nem akarnék most himnuszokat zengeni, hisz akik ismerik és elismerik tudják, hogy milyen ember ő...csak szuperlativuszokra érdemes. Ő egy fogalom. Egy jelenség. A két lábon járó béke, nyugalom...egy nagy , kitárt, mindenkit befogadni akaró ölelés.
nem voltunk sokan...sőt először még mérgelődtem is, hogy csak ennyien kíváncsiak rá...de aztán elsodort minden felleget egy pillanat alatt. Már az első öt percben könnyes szemmel hallgattuk (Ákos után ő az első, akinek a jelenléte akkora örömet generált bennem, aminek önvédelmi mechanizmusok miatt már ki kell buggyannia a szememen át, és sós csepp formájában végigsimítani az arcom...). Nem tudom elmesélni őt, amit senki ne rójon fel nekem...elmesélhetetlen az a hangulat ahogy meglett, sokféle emberek síri csendben, szinte megbabonázva (szájukat is talán tátva felejtve) néznek gy apró, törékeny kis szerzetet. aki egész testével és lelkével mesél. Beleél, újraél, beleláttat, rávilágít, kézen fog. Hétköznapi történeteket mesél el írásban és szóban úgy, ahogy csak keveseknek adatik meg látni...pontosabban mondva úgy, ahogy csak kevesek próbálják meg látni...hisz a képesség az efféle látásra mindenkiben benne van. Bennünk van...csak kényelmesebb magunkba felejtkezni, nem törődni a külvilággal annál minthogy szemléljük, csodáljuk, megpróbáljuk megérteni azt...
Vettem egy hangoskönyvet... alig várom, hogy újra halljam a hangját.
Azóta ismételgetem magamban egy mondatát, mint egy mantrát..." az ember testének néha meg kell állnia,. Megállni és megvárni míg a lelke utóléri." Igen, a rohanás amiben élünk nem hagy bennünket élni. Megyünk megyünk, sietünk...de hova? belegondolt már valaki abba hogy mit siettetünk, mi felé rohanunk...? Pontosan...a halál felé vágtatunk szélsebesen.Nem hiszem,hogy az a pár négyzetméternyi csend annyira nagy kaland. A kaland ideje most van, de mi rohanunk tovább. Úgy, hogy közben a nagy lótásban még időt sem adunk magunknak arra, hogy lássuk ami mellett elhaladunk. Minden csak egy színes massza...részletek sehol. Csak a felszín.
Ő segít megállni, és látni a nagyszerűt az emberben és az emberi kapcsolatokban.
Ilyen ember szeretnék lenni, nem pedig olyan aki csak nyalogatja a sebeit és azon kesereg, hogy itt a hurkám, hol a hurkám...

Fájdalmas a felismerés,hogy milyen messze vagyok ettől.

"Az öregek, a régiek tudták még, kell, hogy időt szakítsunk magunkra, önmagunk és az egész teremtett világ megfigyelésére. Tudtak figyelni, tudtak várni, tudtak csendben lenni. Ismerték minden földi és égi feladat pontos helyét, idejét, s ha elbizonytalanodtak olykor-olykor, vártak és befelé hallgatóztak."