2010.02.09. - kaptam választ

a tegnapi levelemre az egyik barátomtól :) Tudjátok..a válaszlevél megnyitásához sokkal nagyobb bátorság kellett, mint leírni a bocsánat kérést, a mentségeket, az érzéseket és elküldeni azt. A válasz bármilyen lehet...elutasító, mérlegelő, kompromisszumos, kicsinyes...elnagyolt...de Anita nem ilyen. Ő egy Down szindrómás kicsilány anyukája. A legjobb dolog ami eddig történhetett a pici életében az, hogy az ég egy ilyen anyához küldte. Emlékszem -mivel pár óra különbséggel császároztak bennünket- amikor behozták az akutba, csak sírt... A műtét alatt, a dokik meglátták a picit, felfedeztek rajta jegyeket amik a Down-babákra jellemzőek...majd elmondták neki. Ha mindez nem lett volna elég, a kicsilány három üregű szívvel, fejletlen tüdőcskével született...rengeteg dolog várt mindannyiukra. A szülőkre az elfogadás, a saját fájdalom átalakítása erővé, és a tevékeny hozzáállás. Hihetetlen erejű szeretettel ölelték-ölelik körül a kismanót, aki már átesett szívműtéten kezeléseken azóta. Én csak csodálattal tudtam már akkor is nézni, hogy milyen elszántsággal fejte-vitte a gyermekosztályon fekvő babájának a tejet...és neki nemhogy apadt volna a stressztől...nem! Ő -akinek ezernyi oka lett volna depresszióba burkolózva taposni az elfogadhatatlant- egyre többet és többet tudott adni a gyermekének. Már itt eldőlt benne minden. Az ő gyereke -ha már fentről ilyen hátránnyal indult- itt megkapja a legtöbbet amit lehet. Csodaszép kicsilány, alig látszik rajta a szindróma, kicsit van csak lemaradva a kortársaihoz mérten, de nem sürgetik semmiben. Szeretik és elfogadják. Ennél többet egy szülő nem adhat. (Nekem ezt még tanulnom kell...az elfogadás részét. Nem elvárások kellenek a gyereknek, hanem egy kis burok ahol maga lehet és épülhet minden tekintetben. Biztonságban.)

Szóval Anita válaszolt. Nagyon kedves volt...és sírt is, ahogy elmondta. Vannak emberek akiket nem szabad elhagynunk magunk mögött. Ő is ilyen, és jobban vigyázok rá eztán.