Apósomék majdnem délre estek be, az ebéd olyan lett amilyen, éppen bevégeztük..amikor a gyerekek már játszottak a lakás másik részén. Egyszer csak Eszter sírni kezdett de torka szakadtából. Rohantam...közben -míg nem láttam- persze az agyam analizálta a sírást...(ahogy tavaly október óta mindig) hogy mennyire lehet komoly az ügy...vesz-e levegőt közben... Felkaptam, ráparancsoltam hogy -LEVEGŐT Eszter! mire beszippantott egy jó adaggal...akkor láttam, hogy bőven vérzik a nyaka. Fiam a wc-n ült...Eszter állítólag összeszaladt az unokatesójával, és elesett. Miután megtörölgettük láttam, hogy nem a nyaka, hanem az álla alatti rész van felrepedve..de rendesen. Sebészeti ambulancia GO! "ragasztani" nem tudják, olyan mély, hogy varrni kell...egy szülő kimegy, másik az ajtó melletti székre kuporodhat... MIVAN? Nem foghatom a kezét? Ez kicsapta akkor az agyamban a biztosítékot. Piszokmód félek az aff.apnoe-s eset óta mindentől, hiszen ott -míg nem tudtam mi az- a halál vize kivert annak tudatától,hogy elveszíthetem... Szembesülni a sérülékenységgel, törékeny léttel, halandósággal...főleg egy szeretett személlyel szemben, rettenetes.
Pityeregni kezdtem, mire a doki engem küldött ki, apát a sarokba ültette. Amikor "lekötözték" lepedőbe csavarva, és teli torkából sírt, kiabált...apa is feladta, mert félt hogy oda lép gondolkodás nélkül. Ő is kijött, hiszen ezt Eszter úgysem látta. A kilincs nélküli ajtó külső oldalán hallgathattuk végig a kicsink magányos szenvedését amíg lefogták, varrták... Tudom mások ezerszer nagyobb bajokkal élnek nap mint nap...de nekem már ez is sokkoló volt. Nem lehettem mellette amikor -eddigi kicsi élete alatt- a legjobban félt és kellettem volna. A nagy sivítozásban egyszer csak mintha elvágták volna,csönd lett...bekopogtam, és szívem szerint feltéptem volna az ajtót hogy MI VAN A GYEREKEMMEL???? pár pillanat múlva -szólongatták és aztán- újra sírni kezdett. Nem tudom mi történt...szerintem elájult egy pillanatra, de azt mondták, hogy -nem volt semmi gond.
A doki lecseszett, hogy nem szabad a gyerek előtt érzelmeket kimutatni ilyenkor...igaza van...nincs mentségem, én mindennél jobban féltem őt, őket és ilyenkor csak arra tudok gondolni, hogy ne legyen semmi baj.
ezt muszáj volt leírnom, mert még mindig bennem van az a rossz érzés, hogy nem voltam vele...ő pedig nem is emlékszik semmire, annyira sírt a drága...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése